A kettészakadt társadalom jómódúbb felének tudatában megszületett a Soros-ügynök és idegen kultúrájú betelepülő legfrisebb ellenpéldánya: a vidéki szegény-magyarországi félanalfabéta, agymosott fasiszta falusi, aki nem tiszteli a kultúránkat, képtelen domesztikálódni liberális demokrácia törvényeihez, miközben nemzetgazdasági kolonc, hiszen versenyhátráltató mihaszna közmunkából él. Forgács József az Atv-n, Vajda Mihály a Magyar Narancsban zavartalanul fújja tovább a régi nótát a faragatlan népről, akit lehetetlenség kilemelni önnön nyomorúságából. A kopottas elitista vezérsztereotípiák nemhogy darabokra törnének, hanem további patinát nyertek a bukástól. 

Mentálisan romokban hever a fél ország. A narancssárgában tobzódó megyék sokkolóan mutattak rá, hogy mennyire hamisak voltak a döntően fővárosban élő értelmiségiek választási elvárásai, és benne saját pozíciójának helyzetértékelése. Rá kellett döbbeniük, hogy Budapest zárvány, ellenzéki rezervátum, önmagáról értekező körbezárt közéleti buborék.

Sorra jönnek a helyzetértékelések, levonható tanulságok. Felelősség kérdésében érdekes nyilatkozatok születtek a pártok házatáján. Nyilván megy tovább az egymásra mutogatás, ámde Molnár Gyula ezen felül a politikusok munkáját összezavaró civileket is megnevezte. Szerinte a Közös Ország Mozgalom (KOM) generálta a pártok közötti feszültséget. Az MSZP megújulási körforgásában önmagát 360 fokban - ki tudja hányadszor - megkerülve megint visszatért kiindulópontjára, mikor a régi beidegződéseket reformista retorikával elfedő hamis látszat eloszlásáért másokat hibáztat.

A valóság az, hogy Gulyásék nem zavarták össze a pártokat, hanem kiszolgálták őket. "A többség ereje" néven fórumokat szerveztek, valamint a visszalépések mérlegeléséhez tálcán kínáltak fontos vk.-i felméréseket. Ellenben a KOM-ot és a közvéleményt sikeresen átverték a pártok az őszi Agórán, amikor megállapodtak egy közös választási reformjavaslatban. Ebben közvetve elismerték, hogy az ellenzék óriási hibát követne el, ha a nyerés valós reményében a szokványos demokratikus versenyeknél érvényesülő taktikákat dolgozna ki. Partikuláris érdekeiket feláldozva, bátran szembe kellett volna menniük a rendszer diktálta logikával. A kockázat semmivel sem volt kevesebb, ha "default verzióban" minden egyeztetés nélkül külön indulnak, vagy ha - Róna Péter tavaly augusztusi javaslata szerint - közös választási pártban átmeneti fúzióra lépnek egymással (előnyök: koordinált indulás, közös lista, 5%-os küszöb, sokkal átláthatóbb szavazólap, egymást erősítő kampány, erőforrások szinergiája). A kormányzat csúcsra járatott közös Soros-listáról beszélő propagandája az utóbbi verzióra volt bekészítve. Ők pedig engedtek a lélektani nyomásnak, és nem mertek túllépni az árnyékaikon. Kényszerhelyzetben voltak, mégis képtelenek voltak a helyzetük józan felmérésére, hogy azok alapján hozzák meg a szükséges fájdalmas döntéseket. Amit a koordináció és chicken-game gyatra hatásfokú hibrid hajtásával külön-külön nyertek, azt egy az egyben elvesztették a végelszámolásnál. A döntés fájdalmát áthárították a szavazóikra, belekényszerítve mindenkit a taktikai szavazás csapdájába.

Miért csapda? Mert elidegenítette a választókat saját érdekeitől, és egy technokrata modell gépi kiszolgálóivá degradált majdnem másfélmillió embert. Az egyéni képviselők második pártlistás delegátusok lettek, akik között nem az egyéni kvalitásaik, hanem a mögöttük álló pártok helyi erősorrendje döntött. A végén a programok helyett, az ellentmondó felmérések eredményeinek értelmezése dominálta le a jelöltek érvelését. Lementek mosóporba és egymásra licitálva beszéltek mögöttük álló fogyasztói tömegekről, akiknek minősége statisztikai jelzőszámmá, elvárásaik preferenciaskálákká csupaszodott. A politikai meggyőzés eszköze a népszerűségi grafikon lett. Gulyás Márton, Lukácsi Katalin és a konzervatív V18-as celebek a maradék ellenzéki médiaháttér kakofóniájában egy nagy közös túlélőkalandra hívtak, külön tabellán versenyeztetve a részben pártbefolyás alatt álló kutatói kört, míg egy másikon a jelöltek saját esélyüket latolgató tehetségkutatókon körmérkőztek a piackutatási adatok furmányos kimagyarázásában.

A show grandiózus érvelési hurokba került: a feedback lett a legfőbb kampányüzenet. Módszerük morálisan is erősen kétséges volt, mert a legkiszolgáltatottabb rétegeket, pl. a cigányságot ez a taktika arra igyekezett rábeszélni, hogy a korábban romabűnözést hangoztató, éles szociális konfliktusokra - az áthangolódást követően is - rendpárti eszközöket belengető Jobbikra szavazzon át. Bőven volt baj az egyszemélyi önjáró civil mozgalmakkal, de azok nem a pártokat zsarolták, hanem a fogyatkozó szavazóbázist.

Ehhez képest a pártok kommunikációja még ellentmondásosabb volt: egyrészt szünet nélkül nyomták koordinációs felhívásaikat, amit a többiek hasonló üzeneteinek legyöngítésére használtak, másrészt nagyképűen kormányzati szerepre készültek. Ez utóbbi azért gáz, mert a választóik felé szóló kampányigéretnek nem csak az elméleti program a része, hanem az ahhoz kapcsolt cselekvési terv és azzal láthatóan koherens szerepazonosság. Annak tudatában lehet választani, hogy kormányzásuk esélyeiről miféle önképük van, és hogy a cselekvési felhatalmazás birtokában milyen agendát valósítanak meg. Karácsony Gergely odáig ment - és ez hangsúlyozom, hogy már a kampányigéret része -, hogy vezetésével megvalósuló kormányzást reálisnak tartott a jelenlegi diffúz ellenzéki palettát matematikai kényszerekkel összefogó koalícióval. Ráadásul nem fél- vagy egy évvel későbbi reformált választási rendszer előkészítésére szolgáló ügyvivő kormányzásra kért felhatalmazást, hanem a négy éves ciklust kitöltő normál kormányzati menetre. Simán bebiciklizett volna a tálcán nyújtott hatalom forró krumplijáért. Itt a baj.

A politikai felelősség szerves része az ehhez szükségfes társadalmi támogatottság megléte vagy elmaradása. Tagság nélkül nincsen párt; országos lefedettség nélkül nincs értelme parlamenti listás mandátumokból frakciót eszkábálni; néhány fős fővárosi értelmiségi komplott nem válik civil mozgalommá; a valós hálózatokból épülő reprezentáció fizikailag észlelhető tereit pótló médiabuborékok pedig eloszlanak a semmiben.

A Semmi pártostul-civilestül felfalta az egész ellenzéket - és ez nem semmi.